Mielőtt feleségül mentem Vincenzóhoz, különféle szerepeim voltak: családi életemet tekintve a szüleim lánya, testvér, nagynéni, a gyülekezetben ifivezető és kórustag, a munkahelyemen szenvedélyes latintanár voltam. Mindezekben a szerepeimben az vezérelt, hogy az Urat hűségesen szolgáljam.

Mindig érdekelt a misszió, azóta, hogy egy félévet Milanóban töltöttem, elkezdtem imádkozni Isten olaszországi népéért, de nem gondoltam, hogy feltétlenül el kellene hagynom Magyarországot, hogy az evangéliumot közvetítsem: a gyülekezetemet, illetve a középiskolai nevelést tartottam fő missziós területemnek. Nagyon szerettem tanítani, és nem gondoltam, hogy valaha fel kellene hagynom vele.

Amikor Vincenzo elkezdett nekem udvarolni, tisztában voltam azzal, hogy ha hozzámegyek feleségül, az azt is jelenti, hogy el kell hagynom a családomat, a munkámat és a hazámat. Az elején ez egyáltalán nem tűnt könnyűnek, de a két év jegyesség alatt Isten felkészített erre a változásra és világossá tette, hogy mire hív.

Amikor összeházasodtunk, az életemnek egy nagyon szép fejezete zárult le, de egy új, még szebb kezdődött.

Ahogy visszanézek a házasságunk első évére, elámulok Isten bölcs vezetésén, ahogy elkészítette ezt az időt mind a személyes, mind a parként való fejlődésünkre. A tavalyi év egy átmenet volt a korábbi elfoglalt életem és az új – szintén teendőktől sűrű – misszionáriusi létem között. Az esküvőnk után én is kikötöztem Amerikába, és hirtelen lelassult az életem, egészen más lett az időbeosztásom, mint előtte. Nem kellett többé hajnalban kelnem, hogy beérjek az első órára, nem voltak többé olyan sűrűek a napjaim, mint korábban, amikor tanítottam, órákra készültem, dolgozatokat javítottam... Időbe telt, mire ez a nagy váltás elrendeződött a lelkemben is, de ez a változás a lelki növekedésemet is szolgálta. Lehetőségem nyílt részt venni szemináriumi órákon, illetve a helyi gyülekezet életébe is be tudtam kapcsolódni. Mindenekelőtt pedig sokkal több időm lett arra, hogy egyszerűen csak Jézusra és az ő Szavára figyeljek. Teljes állásom nem lévén Vincenzo feladataihoz tudtam igazítani az időbeosztásomat, és annak tudtam szentelni a napjaimat, hogy felfedezzem, hogy mit is jelent az ő felesége lenni, és hogyan tudunk a legjobban csapatként együtt dolgozni. Mindketten sokat tanultunk a prioritásainkról. Különösen a tavaszi karantén alatt fejlődtünk nagyon sokat mint par, és készültünk együtt nemcsak a misszionáriusi, hanem a szülői szerepünkre is.

Első gyermekünk, Abigél augusztus 25-én született. Gyönyörű volt a várandósságom, eddigi életem egyik legszebb időszaka. Ezen a drága új életen keresztül, amit Isten ránk bízott, már eddig is rengeteg örömöt tapasztalhattunk meg, és azért imádkozunk, hogy Isten kegyelméből tudjuk Abigélt a mennyei Atya akarata szerint nevelni.

Ahogy készülünk hazaköltözni és elkezdeni a gyülekezetalapítást, alig várom az új kapcsolatok építését és az evangélium erejének megtapasztalását a gyönyörű Salentói-félszigeten, ami az új otthonom lesz.